2017. július 5., szerda

Három mondat az olvadó hókunyhóból

Az ötvenes években születni, harcban megfáradt, első feleségét az ostrom alatt önkezével eltemető, a hatalom által kisemmizett, szorgos vállalkozó apa második gyermekeként, az új otthonából frissiben a párt, vagy inkább a zongorabillentyűn szalonnázó rosszlelkű szomszédasszonytól kitúrva, nagy, kerek szemmel a világra csodálkozni, a törékenységében is rendkívüli erejű, férje rokonságával hasztalan megbarátkozni kívánó anya óvó figyelmébe burkolva, ám mégis hihetetlenül szabadon, folyton-folyvást érezni régi idők fagyos suttogását, tömörségében zseniális embertörténeteket mesélni apró epizódokba szuszakolva, látni a nagyember zászlós vonulását, örülni a kevésnek is, őserővel áldott nagyszülők emberségéből táplálkozni, csúszkálni a halálba dermedtet takaró jégpáncélon, rémületbe kergetni a felnőtteket a csengőfrász jelentéséről tudakozva, szájába venni a kondért kavaró szőkeség ujjait, rácsodálkozni rosszéletű papokra, tartótisztekre és tartottakra, látni azt, hogy a disznóólba kényszerített arisztokrácia virágot sarjaszt az irodalomban vagy éppen becsukott ablakon keresztül veti magát az út kövére, felfigyelni és rögzíteni mindezt ítélkezés, minősítés, bánat vagy önmarcangolás nélkül, emlékezni, asszociálni, gyönyörű nyelvi eszköztárát fegyverropogásszerű keménységgel mozgósítani, megemlékezve apró, ám hihetetlenül fontos részletekben a turulos városról, majd Szent Márton hegyéről, ez igen, gondolja az olvasó, és mélységes csalódottság önti el, azért, hogy csak ennyi volt. Ennyi volt? Dehogy. (Krulik Zoltán: Az utolsó papírrepülő. Bp., Kortárs Kiadó, 2017.)   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése